Reggelek a Golgotán …
Vettünk hóvirágot
Az aluljáróban
És rágót
Na jól van
És addig-addig szimatoltam míg
Hamburgert.
Mínusz 6 fok
És láttam a földön aludni 3 embert
Az sok.
(Kukorelly Endre)
… igen, valahogy így válnak a mindennapjaink részévé ezek az emberek, láthatatlanokká, mert nem akarjuk őket már észrevenni, talán önvédelemből, talán érdektelenségből. Hiszen nem válthatjuk meg az egész világot. … Ilyen és ehhez hasonló dolgokról beszélgettünk az osztályfőnöki órán. Meg az ítélkezésről. Hogy talán nem kellene, hiszen nem vagyunk jobbak, csak jobb helyzetben vagyunk. És ez felelősséggel jár. Mi átéreztük a felelősségünket azon a néhány hétvégi reggelen, mikor 7-től 10-ig a Golgota Keresztény Gyülekezet Hajléktalan ellátójában dolgoztunk. A megbélyegzések mögött próbáltuk meglátni az embert, enyhíteni a lelket is megbetegítő kiszolgáltatottságot.
„Mikor megérkeztünk osztálytársaimmal a helyszínre, mindenki nagyon barátságosan fogadott. Az ellátó nagyon kulturált, minden higiénikus, kesztyűt, kötényt, eszközöket is adtak, s ha nem akartunk volna kimenni az emberek közé, azt is megértették volna és adtak volna más munkát.
Először a konyhán kenegettünk a zsíros kenyereket, majd mikor befejeztük, az emberek közé mentünk teát, és kávét osztani. Minden rászoruló nagyon hálás volt, örültek, hogy gondoskodunk róluk, ha csak minimálisan is. Sok ember életét, történetét meghallgathattuk. Jó élmény volt megtapasztalni, hogy még most sem adják fel a reményt. Sok beszélgetés a munkával kapcsolatban folyt.
Már háromszor voltam a hajléktalan ellátóban, és ha lesz még rá alkalom, menni fogok megint.
Jó érzéssel töltött el, mikor egy nap után hazamentem, és úgy éreztem, segíthettem a rászorulóknak.” (Naszvadi Daniella 9.c)
„Amikor a hajléktalan ellátóba indultunk fenntartásaink voltak a kellemes és a kellemetlen érzések kavarogtak bennünk.
Az első pillanatokban a helyzet meglepő és fura volt, mert úgy éreztük, hogy ők néznek minket magasabb rendűnek. Aztán ahogy kezdtük megszokni a szituációt, mi is és ők is, kedvesebbek lettek. Tölthettünk nekik teát. Megértették, hogy mi csak segíteni jöttünk.
Az a bizonyos távolság a segítségnyújtással megszakadt, de a különbség, hogy eltérő környezetben élünk, úgy érzem sosem fog elmúlni. De láttuk milyenek az ő mindennapjaik.
Az ott dolgozók nagyon aranyosak voltak és mindig bátorítottak, segítettek, belevontak a munka egészébe.” (Revóczi Bettina és Mogyorósi Betti 9.c)
„Először azt gondoltam, hogy hú, majd biztos nagyon rossz lesz a hajléktalanoknál, és kosz, na meg persze bűz is... Nagyon kellemesen csalódtam! A zsíros kenyér készítése jó szórakozás volt, mert miközben járt a kezünk, beszélgettünk is, nagyon sokat nevettünk.
Az osztás nagyon megérintő volt. Először is, rengetegen voltak, mégis tudtuk, hogy ez így is csak egy aprócska töredéke azoknak az embereknek, akik az utcán laknak. Megható és egyben elkeserítő volt azt látni, hogy annyitól felderült az arcuk, hogy kedvesen, mosolyogva szóltunk hozzájuk.
Amikor mi mondtuk, hogy megyünk haza, és otthon majd ebédelünk, akkor döbbentünk rá arra, hogy ezeknek az embereknek nincs se haza, se otthon…” (Babják Réka 9.c)
„Most először volt lehetőségem az aluljárón és az utcákon kívül hajléktalanokkal találkozni. Számomra nagyon megrázó élmény volt. Többek között azért, mert komolyabban még soha nem gondoltam bele (talán önvédelemből) abba, hogy milyen lehet kint élni az utcán. Most pedig olyan megtört és elhagyott emberekkel álltam szemben, akik lehet, hogy akaratukon kívül kerültek ilyen helyzetbe. Volt olyan köztük, aki minden bizonnyal megalázónak érezte, hogy ételért kell sorban állnia és olyan is akadt, akinek már minden teljesen mindegy volt. Én őszintén sajnáltam őket és örültem, hogy ott állhatok velük szemben és amellett, hogy ennivalót osztok, már az is nagyon jólesett nekik, hogy jó étvágyat kívánok, vagy csak rájuk mosolygok.
Ha az ember ilyen helyzetbe kerül, mindenképpen átértékelődik benne valami, legalábbis velem ez történt. Sokan annyira kézenfekvőnek veszik, hogy van hol lakniuk és van mit enniük, pedig a szüleinknek az több munkába kerül, mint azt mi gondolnánk. A legpozitívabb élményem az volt, amikor a barátnőmmel zsíros kenyeret osztottunk és egy hajléktalan nénike odajött hozzánk és csillogó szemekkel azt mondta, hogy milyen jó ilyen kedves és mosolygós, szép, fiatal lányokat látni. Csodálatos érzés az, amikor ennyivel is örömöt tudsz szerezni egy kiszolgáltatott és védtelen embernek.
Ha bárkinek akad lehetősége ilyen helyre elmenni, az tegye meg! És ne legyenek előítéletei! Életem egyik legmeghatározóbb szombat reggele volt.” (Varga Zanett 9.c)
Képek a Galérián megtekinthetők.
Hermányi Gabriella
